Üzenet
  • EU cookie szabályozás

    A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk.

    Részletes leírás

Történelem

A horvátok ősei a mai Ukrajna, Lengyelország és Fehéroroszország területéről érkező szláv törzsekkel együtt vándoroltak e területekre és a 7. század közepe táján telepedtek itt le. Első államukat Tomislav fejedelem alapította meg, miután egyesítette Pannóniát és Dalmáciát. Ő volt a horvátok első királya is: 924-ben koronázták meg.

A kis királyság jelentős katonai hatalommá nőtte ki magát, annyira azonban nem volt erős, hogy megvédhette volna függetlenségét Velencétől és Magyarországtól. Szent László királyunk 1091-ben megszállta Szlavóniát, majd 1102-ben, amikor Könyves Kálmánt Tengerfehérvárott (Biograd na moru) horvát királlyá koronázták, perszonálunió jött létre a két ország között. Ettől fogva a magyar királyok egyúttal Horvátország királyai is voltak, egészen 1918-ig.

Dalmáciára azonban Velence is igény tartott, úgyhogy teljes három évszázadon át heves harcok folytak a két korabeli nagyhatalom között e térség birtoklásáért. Ebbe olykor Bizánc, majd az ottomán birodalom, aztán Napóleon korában Franciaország, végül Ausztria is bele-belevatkozott. Végül az 1815-ös bécsi kongresszus után Horvátország teljes egészében visszakerült a magyar koronához.

A 19. század elején a délszláv népekben is ébredezni kezdett a nemzeti identitás-tudat. Az 1830-as években megindult az ún. illír mozgalom, amely az egységes délszláv állam megalakítását tűzte ki célul. Létrehozták a modern horvát irodalmi nyelvet, megindultak az első horvát nyelvű lapok, az 1840-es években megszülettek a nemzeti kultúra olyan intézményei, mint a Horvát Matica, a Nemzeti Színház, és a szábor (horvát országgyűlés) 1847-ben a horvátot tette meg az ország hivatalos nyelvévé. A fokozódó önállóság és a közös szláv állam megalakításának eszméje vezettek oda, hogy az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején a horvátok a Habsburgok oldalára álltak a magyarokkal szemben, és Josip Jelačić bán vezetésével (a szerbekkel együtt) megtámadták Magyarországot. Az új magyar honvédsereg azonban Pákozdnál megállította és visszavonulásra kényszerítette őket.

A forradalom leverése után a horvátok ugyanazt kapták jutalmul a Habsburg-ház iránti lojalitásukért, amit a magyarok büntetésül: a jó tíz évig tartó kemény Bach-korszakot. 1868-ban aztán sor került a magyar–horvát kiegyezésre is, amelynek értelmében Horvátország széleskörű autonómiát kapott. Ez elsősorban a bel-, igazság- és oktatásügyben jutott kifejezésre. A horvát közvélemény túlnyomó része elégedetlen volt a kiegyezéssel, s továbbra is az egységes délszláv államért szállt síkra. Ezt az első világháború végén sikerült is megvalósítania: 1918. október 29-én a szábor megszavazta Horvátország elszakadását Magyarországtól és kikiáltotta a Szerbek-Horvátok-Szlovének Államát. Ezt az 1921-től Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven ismert államot szokták a történészek Első Jugoszláviaként emlegetni.

A megalakulás percétől tapasztalt szerb hegemónia-törekvések miatt a horvátok ebben az államalakulatban sem érezték jól magukat, s amikor a szerb Sándor király 1929. január 6-án bejelentette a királyi diktatúra életbe lépését, megszervezték a Horvát Usztasa Felszabadító Mozgalmat, 1941. április 10-én pedig Ante Pavelić vezetésével megalakult a Független Horvát állam.

A második világháború éveiben három jelentősebb mozgalom bontakozott ki a németek által lerohant jugoszláv királyság területén. Az egyik az usztasa, amely hatalomra kerülvén leginkább azzal tűnt ki, hogy tömegével hurcolta gyűjtőtáborba a zsidókat, cigányokat és szerbeket, a másik a Draža Mihajlović vezette csetnik mozgalom, amely eredetileg antifasiszta céllal alakult, ám tevékenysége hamarosan alig állt másból, mint a kelet-horvátországi és a boszniai horvátok mészárlásából, a harmadik pedig a partizán mozgalom, Titóval az élen, amely végül elnyerte a szövetségesek támogatását és a háború után megalakította az úgynevezett Második Jugoszláviát.

Ebben Horvátország a hat köztársaság egyike lett, s Szerbiával, Bosznia-Hercegovinával, Szlovéniával, Macedóniával és Montenegróval szoros rendszerű szövetségi köztársaságot alkotott. Az új – Josip Broz Tito vezette – államszövetség az olcsó nemzetközi kölcsönök révén egy ideig viszonylagos jólétet tudott biztosítani lakosságának, de néhány évtized elmúltával a kamatok jelentős növekedése, továbbá a fejlettebb és fejletlenebb régiók közti gazdasági különbözőségből, a vallási és mentalitásbeli különbségekből, valamint a szerb értelmiség egyeduralmi törekvéséből eredő ellentétek kiélezték a tagköztársaságok közti helyzetet és Jugoszlávia széthullásához vezettek. Horvátország 1991 tavaszán népszavazást tartott a kiválásról és június 25-én, Szlovéniával együtt kikiáltotta függetlenségét.

Már másnap kezdetét vette egy hosszú, véres háború, mely különösen Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában követelt súlyos emberi és anyagi áldozatokat, és csak a nemzetközi erők beavatkozásával ért véget, az 1995 decemberében megkötött daytoni egyezmény aláírásával.

Ettől kezdve Horvátország független szuverén államként hozzáfogott a romok eltakarításához, az újjáépítéshez, a testi-lelki sebek begyógyításához és az Európai Unióhoz való csatlakozás előkészületeihez.

Horvátország Történelem